Böjtölés 2-es típusú cukorbetegség esetén

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 2016-ban bocsátotta ki a diabéteszről szóló első globális jelentését. Ebből világosan kitetszik, hogy a cukorbetegség feltartóztathatatlanul terjedő katasztrófa. 1980 óta az érintettek száma megnégyszereződött. De vajon hogyan vált ez az ősi betegség a 21. század pestisévé?

A diabetes mellitus évezredek óta ismert betegség. Az ókori egyiptomi orvosi szöveg, az i. e. 1550 körül keletkezett Ebers papirusz írta le elsőként a „túl sok vizelet ürítésével” járó állapotot. Nagyjából ugyanebben az időben ősi hindu iratok tárgyalják a madhumeha nevű betegséget, amelyet úgy fordíthatunk, hogy „mézes vizelet”. Az érintett páciensek rejtélyes módon elfogytak, és a táplálásukra tett bármilyen próbálkozás sikertelennek bizonyult. Érdekes módon a vizeletük vonzotta a hangyákat, mert megmagyarázhatatlanul édes volt. A görög orvos, a memphisi Apollóniosz i. e. 250 táján nevezte el az állapotot diabetesnek, ami önmagában túlzott mennyiségű vizeletürítést jelent. Hogyan lehetséges, hogy egy ókori betegség uralhatja jelenlegi egészségügyi rendszerünket, az elmúlt néhány évezred minden orvostudományi, technológiai és táplálkozási előrelépése ellenére?

A cukorbetegségnek két fő formája létezik, az 1-es és a 2-es típusú diabétesz. Ez a kettő sok tekintetben egymás ellentétének tekinthető. Az 1-es típusú diabétesz autoimmun betegség. Ismeretlen okokból kifolyólag a szervezet saját immunrendszere megtámadja és elpusztítja a hasnyálmirigy inzulintermelő sejtjeit, és ez súlyos inzulinhiányhoz vezet.

A 2-es típusú diabétesz viszont táplálkozási és életmódbetegség. A gyakori magas vércukorszintre adott válaszként a test túlzott mennyiségű inzulint termel, ami inzulinrezisztenciához vezet – ahogyan egy idő után már nem érzünk a szobában egy bizonyos illatot, úgy a test nem lesz képes válaszolni az inzulinjelekre, ha hosszabb időn át túlzott mennyiségű inzulin hatása éri. Egyértelmű az összefüggés a 2-es típusú cukorbetegség és az elhízás között, és a fogyás gyakran visszafordítja ezt a típusú cukorbajt.

Mivel az 1-es típusú cukorbetegeknél inzulinhiány áll fenn, számukra az inzulininjekciók életmentő kezelést jelentenek. Ugyanakkor a 2-es típusú cukorbetegségnél nem különösebben sikeres megoldás inzulint adni a pácienseknek – hiszen az ő szervezetük már eleve sok inzulint termel (túl sokat, ami azt illeti). Esetükben a siker legnagyobb ígéretét a táplálkozási terápiák adják. A 2-es típusú cukorbetegség táplálkozási terápiái több évszázados múltra tekintenek vissza, de sajnálatos módon a múltnak ezek a tanításai mára nagyrészt feledésbe merültek.

A cukorbetegség kezelésének korai módszerei

A 19. század közepéig egyik típusú cukorbetegségre sem volt elérhető speciális kezelés. Az inzulin 1921-es felfedezéséig az 1-es típusú diabétesz minden esetben halálos kórt jelentett. A 2-es típusú meglehetősen ritkának számított a 20. század elejéig, két okból is: először is, általában ötvenéves kor fölött szokták diagnosztizálni (valójában sokáig időskori cukorbajnak hívták), és akkoriban a születéskor várható átlagos élettartam a mainál alacsonyabb volt. Másfelől az élelem közel sem volt olyan bőséges és elérhető, mint manapság. A táplálékforrások viszonylagos szűkössége és az alacsony születéskor várható élettartam kombinációja azt jelentette, hogy a 2-es típusú cukorbetegség ritkán fordult elő, és kevés erőfeszítést tettek a hatékony kezelés megtalálására. Általánosan elfogadott ténynek számított, hogy a diabétesz bármiféle speciális vagy hatékony kezelés nélküli, minden esetben halálos betegség.

Ez akkor változott meg, amikor Apollinaire Bouchardat (1806–1886), akit néha a modern diabetológia megalapítójának is neveznek, létrehozott a cukor- betegségre egy terápiás étrendet. Ennek alapját a porosz–francia háborúban szerzett tapasztalatai képezték, melyek szerint az időszakos éhezés csökkentette a vizelettel kiválasztott glükóz mennyiségét. De la Glycosurie ou diabète sucré című könyve bemutatja átfogó táplálkozási stratégiáját, amely tiltólistára teszi az olyan ennivalókat, mint a cukrok és a keményítő. Ez a diéta hátborzongatóan hasonlít az alacsony szénhidráttartalmú étrendekre, amelyekről újabban megint felismerték, hogy hatékonyan kezelik a 2-es típusú diabéteszt.

A 20. század fordulóján két kiemelkedő amerikai orvos, Frederick Madison Allen (1879–1964) és Elliott Joslin (1869–1962) vált a fő szószólójává a cukorbetegség intenzív táplálkozási terápiájának. Allen úgy képzelte el a diabéteszt, mint olyan betegséget, ahol a „túlerőltetett” hasnyálmirigy többé nem képes lépést tartani a túlzásba vitt étkezés követeléseivel. Ez az elképzelés nem áll távol mai felfogásunktól, amely szerint a 2-es típusú diabéteszre a „kiégett” hasnyálmirigy jellemző. Allen hipotézise az volt, hogy a szigorúan korlátozott étrend annyira csökkenti majd a diszfunkcionális hasnyálmirigyre nehezedő munkaterhelést, hogy azzal már képes lesz megbirkózni. A páciensek ilyen módon életben maradhatnak mindaddig, amíg a hasnyálmirigy teljesen tönkre nem ment.

Allen „éheztető kezelését” széles körben elismerten a legjobb terápiának tartották (akár diétás, akár más módon ható módszerként), amíg 1921-ben fel nem fedezték az inzulint. Az étrend nagyon kevés kalóriát tartalmazott (800 kcal/nap), és nagyon korlátozta a szénhidrátok mennyiségét (napi 10 grammnál kevesebb). A pácienseket kórházba küldték, és ott reggel 7 és este 7 óra között kétóránként whiskey-t és feketekávét kaptak, más ennivalót viszont nem vehettek magukhoz. (Az nem világos, dr. Allen miért tartotta szükségesnek a whiskey-t.) Ez az eljárás mindaddig tartott, amíg a vizeletükből el nem tűnt a cukor. Ezt a bevezető szakaszt követően fokozatosan újra bevezették az étrendbe az alacsony szénhidráttartalmú ennivalókat, valamint a fehérjéket, ameddig a vizeletben található glükóz szintje alacsony maradt. Ez az étkezésre vonatkozó drákói szigor számos beszámoló szerint oda vezetett, hogy a felnőtt páciensek testsúlya leesett 30 kilóra. Mindazonáltal néhány cukorbetegnél lenyűgöző, a korábbi eredményekhez nem hasonlítható reakciót tapasztaltak. A vizeletben lévő glükóz okozta tünetek, így a nagy mennyiségű vizeletürítés és a szomjúság, gyakran szembetűnő módon javultak.

Allen a 44 pácienssel szerzett, első esetsorozatának tapasztalatait 1915-ben publikálta az American Journal of the Medical Sciences című lapban. 1914 és 1917 között további 96 beteget kezelt átlagosan 69 napos kórházi tartózkodás során, a leghosszabb bent töltött idő 304 nap volt. Nem szűkölködött olyan orvosokban, akik készségesen hozzá küldték „reménytelen” diabéteszes pácienseiket. Ugyanakkor az nem egyértelmű, vajon a betegek azután is követték-e ezt a spártai diétás rendet, hogy kikerültek a kórházból. 1919-ben megjelent, Total Dietary Regulation in the Treatment of Diabetes című könyvében Allen 76 páciens részletes klinikai eredményeit tette közzé.

Azok a betegek, akik ilyen jól reagáltak Allen kezelésére, nagy valószínűséggel vagy 2-es típusú diabéteszben, vagy a betegség 1-es típusának nem teljes formájában szenvedtek. Ugyanakkor Allen kezelésének hasznosságát súlyosan akadályozta az, hogy akkoriban még nem ismerték a különbséget az 1-es és a 2-es típusú cukorbetegség között. Az 1-es típusú páciensek gyakran súlyosan alultáplált gyerekek voltak, míg a 2-es típusúak többnyire túlsúlyos felnőttek, és az ultralacsony kalóriatartalmú étrend a súlyosan alultáplált gyerekek halálos ítéletét jelenthette. Igazából sok gyerek éhen halt ezen az étrenden, amit Allen és Joslin eufemisztikusan kiéheztetésnek nevezett; ez a kifejezés gyakorlatilag az éhségtől való kimerültségre utal.

Ez tragikus kimenetel volt, de ne felejtsük el, hogy mivel az 1-es típusú diabétesz szinte kivétel nélkül halálhoz vezetett, Allen és Joslin egy utolsó, kétségbeesett kísérletet tett, hogy megmentse a betegek életét. Széles körben ismert volt, még Allen számára is, ez a kezelés csak egy kétségbeesett próbálkozás, hogy a cukorbetegség okozta halált lecseréljék az éhezés és alultápláltság okozta halálra. Mégis ez képviselte a diabétesz első kivitelezhető kezelését, és mint ilyen, nagy előrelépést jelentett. Az Allen-diéta standard kezeléssé vált számos orvosegyetemi központban, és széles körben elismerten betegek százainak, sőt ezreinek az életét mentette meg, lehetővé téve számukra, hogy megélhessék az inzulininjekciók kifejlődésének hajnalát.

Joslin, az első, diabéteszre specializálódott amerikai orvos, és talán a történelem leghíresebb diabetológusa, Bostonban alapította meg a Joslin Diabétesz Központot, és megírta a The Treatment of Diabetes Mellitus (A diabetes mellitus kezelése) című tekintélyes tankönyvet, amelyet a mai napig kiadnak. Joslin úgy látta, hogy Allen kezelései jelentős mértékű, szinte csodálatos javulást hoztak néhány beteg állapotában, és 1916-ban ezt írta: „Hogy a diabétesz kezelésében hasznosak az átmeneti ideig tartó alultápláltsági állapotok, azt a böjtöléssel szerzett kétévnyi tapasztalat után valószínűleg mindenki el fogja ismerni.”

1921-ben a torontói egyetemen Frederick Banting és John Macleod felfedezte az inzulint. A felfedezést általános eufória fogadta, abban a hiszemben, hogy a cukorbetegség végre gyógyíthatóvá vált, és a táplálkozási kezelések iránti érdeklődés gyakorlatilag megszűnt. De a cukorbetegség története sajnos nem ért véget itt.

Miközben az inzulin megmentette a halál küszöbén álló 1-es típusú cukorbetegek életét, csekély javulást hozott a 2-es típusúak általános állapotában. Szerencsére a 20. század elején a 2-es típusú diabétesz ritka betegség volt, ahogyan az elhízás is. Az 1970-es évek végére azonban az elhízás aránya megkezdte rendíthetetlen növekedését. Tíz évvel később pedig a 2-es típusú cukorbetegség előfordulása is elkerülhetetlen növekedésnek indult.

Az elmúlt harminc év során a 2-es típusú diabétesz aránya mindkét nem, minden rassz és etnikai csoport és minden iskolai végzettségi szint esetében jelentős növekedést produkált. Egyre fiatalabb és fiatalabb pácienseket támad meg: a valaha az 1-es típusú cukorbetegség kizárólagos helyszínének számító gyermekdiabetológiai központokat tömegesen keresik fel a 2-es típusú diabéteszjárvány áldozatai, gyakran elhízott tinédzserek.

Hiába fejlődött robbanásszerűen az orvostudomány és a rendelkezésünkre álló tudás az 1800-as évek óta, ironikus módon a cukorbetegség nagyobb probléma ma, mint volt akkoriban. A 19. században és azt megelőzően a diabétesz ritka, jóllehet halálos betegségnek számított. Ugorjunk előre 2016-ba, és több amerikait találunk prediabéteszes vagy diabéteszes állapotban, mint anélkül. 2014-ben az amerikai felnőttek 14,3 százalékának volt cukorbetegsége, és 38 százalékának prediabétesze, ami összességében 52,3 százalék. A cukorbetegség előfordulása a világ minden táján növekszik. Ezeknek a pácienseknek szinte mindegyike elhízott, és meg fogja tapasztalni a cukorbetegség szövődményeit. Ez a világ legrégebbi betegségeinek egyike, de miközben az orvostudomány fejlődésével a legtöbb betegség előfordulása csökkent az idők folyamán, a diabéteszhelyzet egyre romlik és eljutott arra a pontra, hogy most már globális járványról beszélhetünk.

De miért? Miért nem áll hatalmunkban megállítani a 2-es típusú cukorbetegség terjedését?

Az elfelejtett bölcsesség: a 2-es típusú cukorbetegség és az étrend összefüggése

A diabetológusok manapság a 2-es típusú cukorbetegséget krónikus és progresszív betegségnek tartják. Ugyanakkor a gyomor méretét csökkentő bariátriai műtét, amely ezzel a táplálékbevitel komoly mérséklését éri el, a bizonyíték rá, hogy ez nem igaz. A 2-es típusú cukorbetegek állapota a műtétet követő néhány héten belül nagyon gyakran javulást mutat, már a nagy mennyiségű testsúlycsökkenést megelőzően is.

Ahogyan az 5. fejezetben beszéltünk róla, mind a böjtölés, mind a bariátriai műtét hirtelen, jelentős mértékű táplálékcsökkentést eredményez, ezért nem meglepő, hogy a böjt hasonló hatással jár. Igazából már több mint száz éve tudjuk, hogy a böjt meggyógyítja a 2-es típusú cukorbetegséget. Joslin úgy gondolta, ez az igazság annyira kézenfekvő, hogy még erről szóló vizsgálatokra sincsen szükség. Érdekes módon a belső szervek körül elraktározott zsigeri zsír valószínűleg nagy szerepet játszik a 2-es típusú diabétesz kialakulásában. Sokkal jobban veszélyezteti az egészséget, és sajnos sokkal általánosabb, mint a bőr alatti zsír. A böjtölés és a bariátriai műtét elsősorban a zsigeri zsír mennyiségét csökkenti.

Gondoljunk bele például, milyen hatást gyakorolt a háború alatti éhezés a 2-es típusú cukorbetegségre. Az ebből adódó halálozási arány mind az első, mind a második világháború alatt zuhanásszerűen csökkent. Ezt a háború alatti jegyrendszer okozta, ami tartós, komoly mértékű kalóriacsökkentést eredményezett.

A 6.3. ábra azt mutatja, hogyan haladt párhuzamosan a háborús cukorjegyrendszer és a diabétesz okozta halálozási arány bezuhanása, de ne felejtsük el, hogy nemcsak a cukrot adták jegyre – szinte mindenfajta élelmiszer mennyiségét visszavágták, ami Frederick Allen hírhedt éheztető diétájához hasonló tartós, súlyos kalóriacsökkentést eredményezett.

Vess egy pillantást a következő heti élelmiszeradagokra, amelyeket egy felnőtt kapott az Egyesült Királyságban a 2. világháború alatt:

Azt hiszem, a tizenhárom éves fiam ezeket az egy hétre szánt adagokat egyetlen étkezés alatt felfalná, és még desszertet is kérne!

Érdekes módon a cukorbetegeknek teljesen le kellett mondaniuk a cukoradagjukról, és helyette vajat kaptak. A két világháború közötti időszakban, amikor az emberek visszatértek a megszokott étkezési szokásaikhoz, a halálozási arány is visszaemelkedett, noha az inzulininjekciót mint a diabétesz kezelésére szolgáló gyógyszert már az 1920-as évek elején bevezették.

6.4. ábra. A böjt nagyobb mértékű fogyást és kedvezőbb vércukorszintet eredményez, mint a gyomorszűkítő műtét

Bal oldali grafikon:

• fogyás (kg)
• böjt: 7,3
• műtét: 4

Jobb oldali grafikon:

• átlagos napi vércukorérték (mg/dl naponta)
• böjt: 1293
• műtét: 1478

Forrás: Lingvay, Rapid Improvement in Diabetes After Gastric Bypass Surgery: Is It the Diet or Surgery? (Gyors javulás a cukorbetegségben a gyomor bypassműtétje után: a diétának vagy a műtétnek köszönhető?)

A böjtölést és a bariátriai műtétet összehasonlító egyik tanulmány azt találta, hogy a böjt talán még kedvezőbb hatású a 2-es típusú cukorbetegség kezelésében. Egy fej fej melletti összehasonlításban a böjtölés mind a testsúlyt, mind a vércukorszintet jobban csökkentette, mint a műtét.

Ezek az eredmények azt mutatják, hogy noha a diabéteszt gyakran krónikus és progresszív betegségként fogják fel, valójában kezelhető és visszafordítható állapot. Ez pedig mindent megváltoztat.

Miért működik a böjt 2-es típusú cukorbetegség esetén?

Jól ismert és elfogadott tény, hogy a 2-es típusú cukorbetegség az inzulinrezisztenciából adódó betegség. Az inzulin egyik fő feladata, hogy a vérből a szövetekbe juttassa a glükózt, amelyet ez utóbbiak energianyerésre használnak fel. Amikor kialakul az inzulinrezisztencia, az inzulin normál szintje nem képes eljuttatni a glükózt a szövetek sejtjeibe. Miért?

Gondoljuk át a következő analógiát. Képzeld el, hogy a sejt egy metrókocsi. A glükózmolekulák az utasok, akik arra várnak, hogy beszállhassanak a kocsiba. Az inzulin megadja a jelet, hogy a metró ajtajai nyíljanak ki, és az utasok – a glükózmolekulák – szépen sorban bemásíroznak az üres kocsiba. Normál esetben nincs igazán szükség nagy lökdösődésre, hogy a glükózt bejuttassuk a sejtekbe.

De mi történik, ha a metrókocsi nem üres? Mi van, ha már csurig megtelt utasokkal? Az inzulin megadja a jelet az ajtó kinyitására, de a peronon várakozó utasok nem tudnak beszállni. Kívülről nézve úgy tűnik, hogy ez a kocsi (sejt) nem reagált az inzulin jelzésére, rezisztens rá.

Nos, ilyenkor mit tudsz tenni, hogy több embert bejuttass a metróba? Az egyik megoldás, hogy gyömöszölőembereket bérelsz, akik benyomkorásszák az embereket a szerelvénybe. Ezt a módszert New Yorkban vezették be az 1920-as években, és miközben a gyakorlat az Egyesült Államokban időközben kihalt, ilyen gyömöszölőemberek a mai napig léteznek Japánban, ahol finomkodva úgy nevezik őket, hogy „utaselrendező személyzet”.

Az inzulin a test gyömöszölőembere, ami a következményekre fittyet hányva tuskolja be a glükózt a sejtekbe. Ha a normál mennyiségű inzulin erre nem képes, akkor a szervezet erőltetett körben még több inzulint termel. Az inzulintermelés fő oka azonban az, hogy a sejtek már csordultig vannak glükózzal.

Mivel a sejt csurig van glükózzal, ez kicsurog belőle, és emiatt megemelkedik a vércukorszint. Ez vezet el a 2-es típusú cukorbetegség diagnózisához. Ha ma még több inzulint vagy az inzulintermelést serkentő gyógyszereket adsz, akkor igen, átmenetileg több glükózt lehet beletuszkolni a sejtekbe. Ugyanakkor van egy természetes korlát. Arra a pontra eljutva még az extra adag inzulin sem képes több glükózt juttatni a sejtekbe.

Pontosan ez történik a 2-es típusú diabétesz tipikus lefolyása során. Először a betegséget jól lehet kezelni egyetlen kis dózisú gyógyszerrel, amely serkenti az inzulintermelést. Néhány év múlva ez már nem elegendő, ezért a dózist megemelik. Újabb néhány év múlva egy második, majd egy harmadik gyógyszert is kell adni, amelyeknek mind az inzulintermelés fokozása a céljuk. Végül felírják magát az inzulint, egyre nagyobb és nagyobb dózisokban. A kezelés előrehaladása egyértelműen nem segít az alapvető problémán: a 2-es típusú diabétesz csak egyre rosszabb lesz. A gyógyszerek egyedül a vércukorszint kontrollját segítik; nem foglalkoznak azzal, ami a betegséget okozza.

Ha az alapvető probléma az, hogy a sejpek túlságosan megteltek glükózzal, akkor a megoldás eléggé kézenfekvőnek tűnik: távolítsuk el a sejtekből az összes glükózt! Ha még többet nyomunk be belőle, ahogyan az inzulinkezelés teszi, akkor a helyzet csak romlik. De hogyan szabadulhatunk meg a szervezetünkben lévő fölös mennyiségű glükóztól? (Ne feledd, a szöveti sejtekben lévő glükóz jelenti az alapvető problémát – anélkül a véráramban lévő glükóz többé nem okoz gondot!)

Valójában összesen két módszerre van annál, hogy a mérgező glükóztúlterheléstől megszabadítsuk a szervezetet. Először is abba kell hagyni a glükóz bejuttatását a szervezetbe. Ezt nagyon alacsony szénhidráttartalmú vagy ketogén diétával érhetjük el. Sokan valóban visszafordították a cukorbetegségüket ilyen étrendek követésével. A böjt szintén eltávolítja a szénhidrátokat – és minden más ennivalót is, ami azt illeti.

„A hosszú böjt a korábban soha nem látott 4%-os értékre vitte le a reggeli ébredés utáni vércukorszintemet. Tudok róla, hogy diabéteszem lehet, de ilyen alacsony értéket még soha nem tapasztaltam.”

Másodszor, a szervezetnek el kell égetnie a fölös mennyiségű glükózt. Erre megint csak a böjtölés a kézenfekvő megoldás. A szervezetnek energiára van züksége ahhoz, hogy működtesse a legfontosabb szerveket, mint a szív, a tüdő, a máj és a vese. Az agy különösen nagy mennyiségű energiát igényel a megfelelő működéshez, még alvás közben is. Mivel böjtölés közben nem érkezik új glükóz, a testnek nincs más választása, mint felhasználni az elraktározott glükózt.

A 2-es típusú cukorbetegség alapjában véve a vérünkben, de az egész szervezetben is jelen lévő túl sok glükóz betegsége. Ha nem eszel, a vércukorszinted leesik. Mihelyt a vércukrod következetesen a normál tartományban mozog, többé nem fognak cukorbetegnek tartani. Hurrá! A diabétesz visszafejlődött. Csiny letudva.

A gondos ellenőrzés nélkülözhetetlen

Ha gyógyszert szedsz 2-es típusú diabéteszre vagy bármilyen más állapotra, mindenképpen egyeztess az orvosoddal, mielőtt rálépsz a böjtölés útjára. A legtöbb cukorbetegségre szedett vércukorszint-csökkentő gyógyszert a jelenlegi étrended alapján állították be. Ha megváltoztatod az étrendedet anélkül, hogy hozzáigazítanád a gyógyszereidet, akkor komolyan fenyeget a túl alacsony vércukorszint kockázata, ami rendkívül veszélyes. Előfordulhat, hogy remegni kezdesz, izzadsz vagy hányingered támad. Súlyosabb esetekben eszméletvesztést, de akár halált is okozhat. Éppen ezért nélkülözhetetlen, hogy minden tervezett étrendi változást megbeszélj az orvosoddal, hogy ellenőrizni tudja az értékeidet, és azoknak megfelelően állítsa be a gyógyszereidet.

A vércukrot nem érintő gyógyszerek többségét lehet szedni a böjt alatt, ennek ellenére először ezt is meg kell beszélned az orvosoddal. Ha nem szedsz vércukorszint-szabályozó gyógyszereket, akkor nincs különösebb indok rá, hogy ellenőriztesd a vércukorszintedet a böjtölés alatt: a szint kissé leeshet, de a normál tartományban fog maradni.

Ezzel szemben ha diabéteszgyógyszereket szedsz – és megint hangsúlyozom, mindenképpen beszélj az orvosoddal, mielőtt böjtölni kezdenél –, akkor rendkívül fontos rendszeresen ellenőrizni a vércukorszintedet. Naponta legalább kétszer mérd meg a vércukrodat, de az ideális az, ha mind a böjti, mind az evős napokon naponta négyszer méred. Bizonyos gyógyszerek hajlamosabbak hipoglikémiát (alacsony vércukorszintet) okozni, és az orvosod ebben tanácsot tud adni.

Gyakran azt javasolom a pácienseimnek, hogy csökkentsék, vagy teljesen állítsák le a vércukorra kapott gyógyszereiket a böjti napokon, és csak akkor szedjék be őket, ha a vércukruk túl magasra megy. Ha egy kicsit magas, az nem gyakran okoz problémát, hiszen nem esznek, és számíthatnak rá, hogy egy kicsit beavatkozás nélkül is csökkenni fog. Ha túl magasra megy, egy adag gyógyszer vissza fogja vinni. Véleményem szerint böjtölés közben, gyógyszerszedés mellett az optimális vércukorszint 8 és 10 mmol/liter között van. Ez a tartomány magasabb a nem böjtös normálnál, de az enyhén megemelkedett szint rövid távon nem ártalmas, ha közben a diabéteszen próbálunk javítani, és vércukor-szabályozó gyógyszer szedése mellett böjtölünk. Közben az elsődleges cél a veszélyes hipoglikémiás állapot elkerülése. A hosszú távú cél pedig sikeresen megszabadulni a gyógyszerektől, és a normál értékek között tartani a vércukrot.

Általában jobb kevesebb gyógyszert szedni böjt közben. Ha a vércukor magasabbra ugrik, mint szeretnénk, ellensúlyozásként még mindig bevehetünk több gyógyszert. Ha pedig túl alacsonyra megy a vércukorszint, akkor egy kis cukrot kell enni. Ez megtöri a böjtöt, és kontraproduktív a diabétesz visszafordításában. Megint csak azt hangsúlyozom, kérj tanácsot az orvosodtól, mielőtt böjtöléssel próbálkoznál a 2-es típusú cukorbetegség kezelésére.